Elköltöztünk

Kedves Látogató!

Új blogot indítottunk ezen a címen: http://aikidojoblog.wordpress.com/

Ez a blog megmarad, de az új bejegyzések már a fenti címen olvashatóak!

Beszámolók

Már kicsit régen jelentkeztünk, kicsit sok volt a tennivaló, de fel a fejjel, két korábbi tábor beszámolójával hamarosan jövünk! :)

Do, az Út

A dojo az a hely, ahol az Utat gyakoroljuk.

A dojoban kölcsönösen segítjük egymást abban, hogy erősen gyakoroljunk és képesek legyünk feladni önmagunkat.

Ha követjük a dojo szabályait, és helyesen viselkedünk, azzal máris félretesszük az egónk egy részét, mely egyébként uralja minden hétköznapi tevékenységünket.

Tanulmányozni az Utat, az tanulmányozni önmagunkat; tanulmányozni önmagunkat, az elfelejteni önmagunkat; elfelejteni önmagunkat, az megtalálni Buddha-természetünket, saját eredeti természetünket.

Az elmúlt 2500 évben a zen gyakorlás megszakítás nélkül hagyományozódott mesterről tanítványra.
Ez a tanítás érkezett nyugatra 1967-ben, mikor Taisen Deshimaru Európába jött.

Kodó Szavaki tanítványa volt, aki megreformálta a 20. századi Zent Japánban szerzeteseket és világiakat tanítva, előadásokat tartva börtönökben és egyetemeken, dojokat alapítva és újra bevezetve a zazen egyetemes gyakorlását. Deshimaru mester 15 évig élt Párizsban, s ez idő alatt több mint száz dojot és zazen csoportot hozott létre. Megalapította az első nagy nyugati zen teplomot, a „la Gendronnière"-t. 1982-ben halt meg, követőire hagyva tanításának lényegét és a zen gyakorlás továbbadásának misszióját.

IV. ASD Tábor

Lezajlott a Shinbukan Dojo negyedik saját rendezésű edzőtábora. Ezt most néhányan értetlenül fogadhatják, hiszen szerencsére már sokan tudják - és vannak köztük, akik saját élményeik közt tarthatják számon - hogy Esztergomban évente három alkalommal van lehetőség magas szintű edzőtáborok látogatására. A táborok rendezését pedig nem mostanában kezdtük. Akkor hogy lehet negyedik?
Talán már elég sokan vannak, akik nem emlékezhetnek rá, hogy alakult ki ez a szám, ezért gondoltam, nosztalgiázom egy kicsit.

Eredetileg az ASD (Aikido Shinbukan Dojo) táborok ötlete azon alapult, hogy kicsit kiszakadjunk a megszokott környezetünkből, és a megszokott arcokat új helyszíneken, még közvetlenebb hangulatban láthassuk. A mindennapos edzések során - hiába az edzés utáni tea, beszélgetés - nincs lehetőség igazán sok időt együtt töltenünk. Mégoly szép is legyen az esztergomi Dojo, a maga nemében különösen, nekünk (hála mindenkinek, aki ezt lehetővé tette, ezt nem győzöm eleget hangoztatni!), szóval nekünk mégis csak egy megszokott "terep". Annak, aki nem tud rendszeresen nálunk gyakorolni, ez furcsán hangozhat, hiszen sokan mindent megadnának, hogy ezt megtehessék (Volt, aki 10 órát "kocsikázott", hogy most itt lehessen, és ugyanennyit vissza…) de így van.

Tehát felmerült az igény, hogy egyrészt gyakoroljunk olyan helyen is, ahol mást látunk az ablakból vagy edzésre menet, másrészt ne legyen lehetősége a résztvevőknek mást tenni, mint együtt tölteni az időt, amit szívesen meg is tettek! Az ehhez szükséges egyik elem lehet a távolság, így elutaztunk. Az első alkalommal (2007) Drégelypalánkra látogattunk, majd Beremendre és Szarvaskőre esett a választás. Az oktatók kezdetben mi magunk voltunk (leginkább Bak sensei), maroknyi, de lelkes társasággal.

ASD I. Drégelypalánk                                                   ASD II. Beremend

ASD III. Szarvaskő

Számomra nagyon emlékezetesek ezek az táborok, éppen a bensőséges hangulat miatt, és mivel tényleg csak az jött el, aki gyakorolni és barátkozni akart, ahogy manapság divatosan hallani: a csapatépítésre. Ez egy nagyon kellemes kezdeményezés volt, de az időközben megváltozott igények és az ambícióink túlnőtték a lehetőségeket. A távolság hátránnyá változott, mert nagy problémát okozott a szőnyegek szállítása, és megfelelő elhelyezése a különböző tornatermekben, ráadásul Koyanagi sensei szarvaskői táborának köszönhetően a "külső" (nem a saját dojonkból származó) érdeklődés jócskán megnövekedett. Így természetes "evolúciós" folyamat volt, hogy nagyobb igény keletkezett az "egzotikus" esztergomi Dojora, és így lehetőségünk nyílt magas fokozatú oktatók meghívására is, akiknek - biztos vagyok benne - szintén nagyon nagy élmény itt aikidot gyakorolni. Nos, így lett külön "számozása" ezeknek az eseményeknek, bár szervesen illeszkednek a már szerencsére hagyományosnak számító Kangeiko és Shochugeiko alkotta sorba.

Azt hiszem, kicsit elkalandoztam :)

Ulf Linde senseit láttuk vendégül a hétvégén, első alkalommal, bár Urban sensei már annyit emlegette, hogy szinte ismerősként gondoltam rá. Ez alkalommal is több hazai és külföldi dojoból érkeztek az edzeni vágyók: Kecskemétről, Székesfehérvárról, Miskolcról, Budapestről, Pilisszentivánról, valamint szép számmal jöttek svéd és bolgár - teljes joggal mondhatom - barátaink.

Egy dologban biztos voltam: Ulf Linde nem fog csalódást okozni nekünk!

Egyértelmű volt, hogy nem lesznek vele kapcsolatban kérdések (annál inkább az aikidot érintően, de azokat ő szép sorjában meg is válaszolta). Emiatt nem is az izgatott vele kapcsolatban, hogy milyen lesz a színvonal, hanem hogy ő maga milyen lesz. Urban sokat mesélt róla, pontosabban nem is róla, de a történeteiben rendre előkerült Ulf, a legjobb barát neve. Együtt nőttek fel, együtt voltak Japánban, több, mint 30 évvel ezelőtt, 1 évig gyakorolva különböző dojokban, a legnagyobb mesterekkel. Urban úgy jellemezte barátját, mint akivel nagyon hasonlók, de mégis teljesen különböző mentalításúak. Erre voltam igazán kíváncsi!

Ami első látásra szembetűnő volt: Ulf Linde sensei korántsem annyira harcos alkat, mint Urban sensei. Bár mozgása letisztult, sallangmentes, pontos, mintha kevésbé lenne vehemens, lehengerlő, nincs benne annyi tűz. Ezt pontosan addig a pillanatig gondoltam, amíg nem tapasztaltam meg - szó szerint - első kézből, ami ránézésre "csak" egy szép és pontos mozdulat volt. Kevésbé választékosan fogalmazva: olyat kaptam, hogy a tatami adta a másikat :) Nem "izomból" vagy virtusból, csak úgy, azzal a szép mozdulattal. ("...then the hand cuts down." - ez volt hozzá az instrukció, ha jól hallottam "taknyolás" közben. Sajnos így kell neveznem, amit helyes ukemi waza helyett végrehajtottam :) ) Pontosan nem is tudom, hogy hogy történt mindez, mert azóta sem értem azt az irányt és mozgást, ami ezt eredményezte. Ez annak is köszönhető, hogy a tábor alatt ugyan látszólag nem távolodtunk el túlságosan a kihon mozgástól, mégis eléggé ahhoz, hogy időnként a megértést jelképező önkéntelen bólogatás helyett csak nagyokat pislogjak. Biztosan valahol alapformaként (kihon) gyakorolják, amit láttunk, de nálunk jellemzően nem. Azt hiszem, hogy ez a legnagyobb érték, amit világlátott svéd oktatóinktól kapunk: a széles látókör! Ugyanis ők nem álltak meg ott, ahová anno Japánban megérkeztek: a Kobayashi Dojoban. Kobayashi sensei ösztönzésére akit csak tudtak, meglátogattak, megtapasztaltak sok különböző nézőpontot, látásmódot, elképzelést, módszert: stílust. Ez nem jelenti azt, hogy a Kobayashi Dojoban nem lenne meg minden, ami teljes "aikidos életet" tesz lehetővé! Hogy Linde senseit idézzem: "Aki csak pizzát készít, az is kiváló lesz a pizzakészítésben, viszont ha az ember mást is készít időnként, kipróbál különböző fűszereket, ízeket, akkor a pizzája is jobb lesz." Vagyis mi egy - ismét Sensei szavaival -keveréket kaptunk abból, ami a világ aikidojából "lecsapódott" Senseiben, és ő mesterszakácsként válogatta össze ebből a nekünk ezen a hétvégén éppen megfelelő fogásokat. Ez most, a pusztakezes edzéseken kívül, a kumitachi különböző változatait jelentette, amit edzésről edzésre, szisztematikusan, és precízen elemezve került terítékre. Megtudhattuk, hogy hány egyéb formában gyakorolhatók ezek, és így mégjobban megérhettük, hogy miért az és úgy van bennük, ahogy ma gyakoroljuk ezeket a technikákat.
Korábban hozzánk eljuttatott kis önéletrajzában sem titkolta Sensei, hogy különösen kedves számára a fegyveres gyakorlás, most azonban láthattuk, hogy ennek más előnyei is vannak, mint az ügyes "kardforgatás". Annak ellenére, hogy eddig is tudtuk: az aikido pusztakezes mozgásai nagyon jól megfeleltethetők a kardhasználat formáival, nem fordítottam különösebb hangsúly erre a gyakorlás során. Inkább csak egyes mozdulatok magyarázatához tartottam ezt hasznos támpontnak, egyfajta történeti érdekességként. Ulf sensei azonban nagyon felkeltette az érdeklődésem az iránt, ahogy ő minden mozdulatába beépítette a "láthatatlan kard" használatát. Biztos, hogy ez többünknek adott fontos inspirációt, új aspektust a gyakorlásához.

Mi sem jellemzi jobban Sensei sokszínű tapasztalatait, tudását és nyitottságát, mint hogy még John Travoltától ellesett mozdulatokkal is gazdagítani tudta a repertoárunkat, és a tábor alatt többször megvillantotta cinkos mosolyát, amint a "dirty business" világába is bepillantást engedett :) Így végképp eloszlatta bennem azt a képet, hogy ő és Urban két véglet lenne. Ők valóban rendkívül hasonlítanak egymásra. A különbség tán csak annyi, hogy mindketten mást mutatnak meg magukból, nekünk pedig így szélesedik az aikido-panorámánk, és találjuk meg segítségükkel azokat a "puzzle elemeket", amik megtöltik ezt a panorámát tartalommal...

Az edzéseket a szokásos parti koronázta meg, szerintem a szokásosnál is jobb hangulatban, és az eddigi legnagyobb érdeklődés mellett, így tovább mélyültek a barátságok ;) Csak így tovább!

Dióhéjban ilyen volt Ulf Linde sensei első esztergomi és egyben magyarországi látogatása. Ígérete szerint nem lehetetlen, hogy ezt továbbiak követik! Mindenkit szeretettel várunk!

Külön kiemelném Sándor barátom nem kevés plussz energiát igénylő, helyenként szórakoztató és mindenképp sikeres erőfeszítéseit a tolmács szerepében!

MB. (Magyar Balázs)

A Fári-kútnál voltunk

A kórház előtt gyülekeztünk. Hatalmas volt a köd. Amikor elindultunk, még kicsit hideg volt. A betonos út meredeken haladt a hegyre. Aztán letértünk az utcáról , itt egy kicsit csúszott a föld, sokan mintha korcsolyáztak volna.

Sokáig fák között mentünk. Jó érzés volt, amikor újra napot láttunk. Ahogy mentünk, olyan ismerős volt a táj, hogy egy idő után rájöttem:a Hármas-sziklánál vagyunk. És igen: ott állt a három szikla.

Lepihentünk. A Dojo-t is láttuk innen. Hamarosan átmentünk egy fenyőerdőn, aztán akác,bükk és egy mindenféle fából álló erdőn vágtunk át. Elhaladtunk egy ház előtt. A Fári-kút úgy nézett ki, mintha kiapadt volna egy medence. Alig volt már vizem, ezért töltöttem a forrásból.

Fára másztunk és sütöttünk krumplit, hagymát, ebből kiadósan belakmároztunk. Nagyon jót játszottunk az erdőben. A következő megálló a hegytető volt, ahol megismertük Lolát, a kutyát. Onnan fentről minden morzsányinak tűnt.

Hazafelé lejtősebb volt az út. Mire hazaértünk már nagyon fáradt voltam.

Jól telt a kirándulás: Köszönjük, Laci bácsi!

Imre Anna (gyerekcsoport)

Arakawa (Sándor) és Japán

Sándor idén nyáron két hónapot töltött az Aikido Kobayashi Dojoban, mint uchideshi (bentlakó tanítvány). Itt olvasható egy rövid beszámoló a kint töltött élényekről:

Az első perctől fogva, hogy találkoztam emberekkel, akik uchi-deshi ként gyakoroltak, tudtam, hogy egyszer én is így akarok tenni, így lehet mondani, hogy egy 10 éves álmom vált valóra. Mivel nem tudhatom, hogy ez egy egyszeri lehetőség volt e az élettől, úgy döntöttem, hogy amennyire erőmből telik, kihasználom ezt a rövid időszakot. Természetesen rengeteg történetet hallottam róla, hogy milyen nehéz és megerőltető is ez a program, hát megpróbáltam a legjobbat nyújtani, hogy mindenki elégedett legyen a környezetemben és kiérdemeljem a megtisztelő „A hónap uchi-deshije” címet :D

A kiutazás pillanatáig rengeteg dolgom volt, így a nyár közeledtével egyre több kétség gyötört, hogy valóban jó döntés e a szabadságomat így tölteni. Akivel azóta találkoztam, az biztos leolvasta az arcomról, megért minden áldozatot.

Nehéz nem erre a különleges nyárra gondolni, sokszor úgy érzem, minden emlék egy pillanatba sűrűsödik, és a kétszer 16 óra utazás közti idő leírhatatlan történések sorozata, de valójában igyekeztem megélni minden pillanatot, és szép lassan az összes kis kocka a helyére kerül.

Néhány kemény hét után úgy tűnt, megtanultam minden szabályt és szokást, amit elvártak tőlem, és sikerült annyi barátra szert tennem, mint fájdalmas pontokra a testemben.

Miután legyőztem a honvágyat, el kezdtem érezni azt a bizonyos „Tanoshi-hozzáállást”, ami az egyik legfontosabb része a Kobayashi dojonak, vagyis, hogy az ember legyen mindig jó kedvű és boldog. Ez nem is volt olyan nehéz, mint képzeltem, mert bár a legjobbat várják az embertől, a legjobbat is adják. Lehetőségem volt különleges utazásokra, eljutni egy fesztiválra, Nikko gyönyörű építményei között sétálni, fürdőkben lazítani, így időről időre fel tudtam töltődni és folytatni, amit igazán szeretek, a gyakorlást.

Változások bennem.

Először is újraértelmeztem a fáradtságról alkotott elképzelésemet. Eleinte a kevés alvás nagyon kellemetlen, de lassan el kezdtem élvezni, hogy hosszabbak a napjaim, remélem, hogy ezt a szokást sikerül megtartanom itthon is.

Minden héten írtam pár oldalt az előző hét eseményeiről, és újraolvasva úgy érzem, egyre felszabadultabbá váltam és az az érzés fogott el, hogy ha szükségem van rá, mindenki szívesen segít, a Kobayashi dojo olyan, mint egy nagy család, nemcsak hasonló érdeklődési körrel rendelkező emberek csoportja.

Megtapasztalni, hogy milyen keményen gyakorolnak a magas fokozatú tagok és oktatók, valamint a kölcsönös tiszteletet és a vágyat a jobbá válásra szintén egy felejthetetlen ösztönző erő volt, amit haza is hoztam. Remélem, újult erővel tudok részt vállalni a magyar aikido fejlődésében, van mit követni, tényleg önmagunk legyőzés a legnemesebb cél.

Igazán hálás vagyok ezért az egyedülálló nyárért Kobayashi senseinek és Hiroaki senseinek, hogy lehetővé tették a kint létemet, hogy igénybe vehettem a Musubi Kikint, és nap nap után vezették lépteimet.

Én ezek után mindenkinek azt tanácsolom, hogy merjen nagyot álmodni, semmi sem lehetetlen!

Arakawa

Naplóba...

Még soha nem írtam a naplóban, de most érzem a késztetést, hogy ezt megtegyem. Olyan gondolatok foglalkoztatnak, amit szavakkal nehéz kifejezni, nehéz elmondani. Írásban az ember sokkal közlékenyebben, szabadabban fogalmaz.

Egy nagy érzés: 2. danos lettem. Nidan….  Ma végig mentem az utcán, és valahogy büszkébben lépkedtem. Tényleg… Eszembe jutott, ahogy a lámpánál álltam, és kihúztam magam / Zoli mondta / és szétáradt bennem egy jó érzés. Valami, amit sok munkával értem el, valami, amit sok barátomnak köszönhetek és valami, amiről sok embernek fogalma sincs hogy mi az, amit én tulajdonképpen „csinálok”.

Aikido, edzések, kyu vizsgák, dan vizsgák… Évek, amik meghatározzák az ember életét. Nem szeretem mondani, de amikor körülnézek a kortársaim között, amit látok: munka, család, TV, sorozatok. Hát a munka nekem is megvan, a család is, de már kirepülő félben. A sorozatokat nem tudom felsorolni, idetenném az edzéseket. Amik inkább nem is edzések, mert edzés az, amikor atletizáltam versenyszerűen. Ez inkább egy életforma, mert amikor az ember tehetné, hogy otthon lustálkodik, akkor inkább megy. Megy a barátokhoz, megy a dojoba, mert ez egy tartalmas időtöltés. Szeretem, mert teljesen kikapcsol, teljesen lenyugtat, másra kell figyelni. Szeretem, mert a barátaimmal lehetek, és feszegethetem saját korlátaimat.

Nidan… heti 5-6 edzés, edzőtáborok. Figyelni, hogy más hogy „csinálja”, figyelni, hogy a saját tested is azt tegye, amit szeretnél, hogy a fejed, az agyad is feldolgozza az információkat és beépítsd a tudást. Rendszerezni, beépíteni. Munka, munka, gyakorlás, és megint gyakorlás. Több mint fél év. Türelem tőlem is, a családtól is, a barátaimtól, a dojochotól. Ismételni ugyanazt és mindig elkövetni ugyanazokat a hibákat. De sikerült.

Ezt kevés ember tudja, de az utcán akkor is büszkén megyek végig, és büszkén újságolom a távoli ismerőseimnek is. És türelmesen elmagyarázom nekik, hogy tulajdonképpen mit is jelent ez.

És közben nem győzöm elégszer megköszönni azoknak, akik segítettek a felkészülésben: a dojocho-nak- Lacinak, Balázsnak, Zolinak, Mariannak, Anikónak és mindenkinek, aki edzés után engedte, hogy gyakoroljak vele.

Köszönöm!

Móni

Elhunyt Tamura Nobuyoshi shihan!

2010. július 9-én életének 77-évében elhunyt Tamura Nobuyoshi aikikai shihan, az aikido világ egyik legkiemelkedőbb alakja, az európai aikido egyik legnagyobb mestere.

Nyugodjék Békében!

Tamura Nobuyoshi 1933-ban született Osakában, Japánban. 1953-ban lépett be az Aikikai Hombu Dojoba, ahol mint uchideshi kezdett el aikidozni az alapító Ueshiba Morihei alatt. Az Alapító egyik kedvenc tanítványa és ukéja volt. A Francia Aikido és Budó Szövetség (FFAB) technikai igazgatója. Az aikido 8. dan és a shihan rang birtokosa.

Shochugeiko

Az elmúlt hétvégén, július 2 - 4. között zajlott a dojo hagyományos nyári tábora a Shochugeiko. A 2007 nyarán útjára indított, a nyár közepén, a legnagyobb forróságban tartott gyakorlást idén is, immáron harmadik alkalommal Urban Aldenklint shihan vezette.

Urban sensei a svéd Iyasaka dojo vezetője 6. danos, a kitüntető shihan címet idén januárban kapta az Aikikai Hombu Dojotól, a diplomán Ueshiba Moriteru doshu aláírásával. Nem kis kitüntetés ez, ha valakit a Hombu dojo shihanjának ismer el.

A három nap alatt, nyolc edzésen több mint negyven ember izzadt együtt, gyakorolva Urban által mutatott formákat, melyek sokszor felülmúlták képzeletünket. Urbán harmadszor jár itt, de most is tudott újat mutatni. A fegyveres gyakorlatok közül voltak már ismertek, de mutatott olyan katát (24-es forma), melyet még Tohei Koichi senseitől származik. A pusztakezes technikák között előjöttek olyan formák, melyek a ma ismertektől eltérőek, hisz Kobayashi sensei régen másképp tanította őket. Jó volt felismerni azonosságokat és különbségeket, praktikus dolgokat a gyakorlás során.

A közösségi életnek is szenteltünk bőven időt, hisz nyár lévén a távolból érkezők mindegyike a dojoban aludt, de a hétvégére a hazai gyakorlók közül is szívesen maradtak éjszakára, beszélgetve társaikkal egy egy jó pohár bor mellett.

A dojo tagjain kívűl természetesen itt voltak kecskeméti és miskolci barátaink, de többen érkeztek Budapestről, sőt Székesfehérvárról is. Különleges élmény volt svéd barátainkkal gyakorolni, akik közül idén öten jöttek a táborra.

Nem túlzás azt mondani, hogy bár a korábbi nyári táborok is kitűnően sikerültek, de sorban ez volt a legjobb. Ismét egy jó hangulatú, tapasztalatokban és élményekben gazdag táboron vagyunk túl.

Köszönet senseinek, hogy idén is tanított minket, és köszönet a résztvevőknek, akik nélkül a tábor nem jöhetett volna létre. (képek a táborról)

dojocho

Kölyök Aikido Tábor - Csattogóvölgy

Vége a tanévnek, kezdődik a nyári szünet, ami a gyerekedzéskre is vonatkozik, köszönjünk hát el egymástól egy kellemes edzőtaborral! Ez a gondolat húzódik meg az idén is létrejött Aikido Kölyöktábor mögött, melyet a vadregényes Csattogóvölgy Szabadidő kempingben tartottunk.

Az árviz kicsit megzavarta az utitervünket, és a hazautunk sem a szandékunk szerint alakult, igy a gyerekek egy közös vonatozás és komp hajózás részesévé is váltak. A csapatot jómagam kísértem autóval, hogy a nagyobb táskákat ne kelljen cipelni, mindenkinél csak az utazáshoz szükséges ital és szendvics maradt. Az időjárás kedvezett, egyedül a harmadik napon szemerkélt egy kicsit az eső.

A vonat Verőcére futott be, ahonnan egy kis séta után faházak között találtuk magunkat. Hatalmas focipálya, csapra szerelt slag az egyik legkedveltebb szabadidős mókához, a pancsoláshoz, ping-pong asztal és játszótér teszi igazán kellemessé a helyszínt. A szobabeosztas után első dolgunk volt megrohamozni az éttermet, és bár volt, aki az otthoni kosztra vágyott, a konyha dolgozói igazán jó munkát végeztek. Evés utan egy kis pihenő járt mindenkinek, aztán italokkal felszerelkezve nekivágtunk az erdőnek, és kirándultunk egy jót. Visszafelé közös fagyűjtés, majd átöltöztünk az első edzéshez. Laci bácsi alaposan megmozgatott mindenkit, hogy elférjen a vacsora. Az első nap jutalma természetesen a tűzrakás volt, melynek végén a fiúk önként vállalkoztak a még parázsló rönkök eloltásában.

Az éjszaka és az alvás éjféltájban érkezett el, de ki nem emlékszik rá, milyen izgalmas is ilyenkor sokáig ébren maradni, és suttogva megbeszélni az élet nagy dolgait? Becsületére legyen mondva mindenkinek, hogy másnap reggel nyavalygás nélkül kelt fel és látott hozzá az első átmozgató futáshoz. Tisztálkodás, rendrakás, és irány a reggeli. A hidegkonyha is épp olyan kitűnő volt, mint azt megszoktuk szombaton kiegészitve a finom, meleg tábori teával.

Miután mindenki magához tért, lesétáltunk a kisvasuthoz, hogy ujabb élménnyel gazdagodjunk, elkattogtunk Királyrétre. Itt pedig nem várt más, mint egy kiépített játszótér és a még ennél is izgalmasabb patak, amely lehetőséget biztosított kicsik és nagyok számára is, hogy megmutassák gátépitő tudományukat. Visszatérve a járműhöz visszazötyögtünk a táborba és az ebéd után egy igazán érdekes előadásnak lehettünk aktív résztvevői: egy íjász oktató mesélt nekünk a csendes lövészet kialakulásáról és technikájáról, amit mindenki ki is próbálhatott. A bemutató után én tartottam egy edzést a táborlakóknak, hogy a vacsora ismét elfogyjon. Fagyüjtés és tüzrakás kötelező program volt, még egy kis kergetőzés is belefert a végén, aztán tisztálkodás, rendrakás, és 10 órakor megint probálkoztunk az elalvással.

Az utolsó edzés lehetősége elúszott a harmadik napon megérkezett esőfelhőkkel, de így is mindenki elégedetten vette tudomásul, hogy összepakolunk, és elválnak útjaink.

A három nap tapasztalatát nehéz összefoglalni, de mindenképpen jó volt észrevenni, hogy minden együtt töltött óra közelebb és közelebb hozza egymáshoz a gyerekeket. A korosztály és lakóhely szerint is megoszló társaság a harmadik napra csapattá kovácsolódott, és biztos vagyok benne, hogy a honvágy erős riválisa volt a szomorúság afelett, hogy nem maradunk tovább. Pedagógusként is egy különleges tapasztalat ez, a gyerekeket mennyire fontos a kötött foglalkozásokon kivűl is egybeterelni, és barátsággá nemesíteni az edzéseken kialakult ismeretséget.

Fáradtan, de vidáman tértem haza, két hét távlatából is élesen emlékszem minden pillanatra.

Arakawa

(képek a táborról)